A filmvéggel megölt romantika
A vége-epizód mindent megold. A vége-epizód visszamenőleg mindent el tud fogadtatni. A helyenkénti modorosságot, a felturbózott melodramatikusságot, a túlzott amerikaiságot, az indulás kuszaságát, ami egyébként direkt: tehát azért van, hogy minél feszültebben várjuk a mindent összekötő fonalat. Szóval a vége mindent megold, s ha a vége jó, minden jó. Ilyenformán Allen Coulter Emlékezz rám (Remember me) című filmje is.

TALLÓSI BÉLA

Az első dolog, amitől nehéz, mégis el kell vonatkoztatni, hogy a férfi főszerepet egy, a csapból is ömlő „celeb”, egy igazi szépfiús sztár, az újkori vámpírok ideális alakja, az Alkonyat-sorozatból megismert, pontosabban azzal berobbant Robert Pattinson begin_of_the_skype_highlighting     end_of_the_skype_highlighting alakítja. Akinek népszerűségét illusztrálandó elég megemlíteni, hogy: vámpír voltának köszönhetően ott szerepel a People magazin listáján a „világ leggyönyörűbb emberei” között, de ott van abban a százas névsorban is – a művészek között –, amelyet a Time amerikai magazin a világ legbefolyásosabb személyiségeiről állított össze. S már most szobor készült róla, nem is akármilyen: egy élelmiszerszobrász belga csokoládéból formázta meg mellszobrát. Az Emlékezz rám című film a negatív előítéletességet is eloszlatja a fiatal színésszel kapcsolatban (s nemcsak a vége-megoldással, hanem folyamatosan). Robert Pattinsont ezentúl szerencsére nem kell azonosítani a vámpír Edwarddal: smink és vámpíri ezüstpor nélkül nem is olyan egzotikus, csillogó szépség. Ellenben önmagából, belülről, mélyről is tud kicsikarni ezt-azt, érzékeivel remekül bánik, ha nem is lesz belőle Lars von Trier-színész (bár, ki tudja!), az Emlékezz rám romantikáját dacos, lázadó, szerelmetes megnyilvánulásaival jól felturbózza – igaz, filmbéli barátja (Tate Ellington) kisebb adagokban, de izgalmasabbat nyújt.

1991-ben lépünk be a film valóságába Brooklynban: egy metrómegállóban várakozik egy anya kiskorú lányával. Az alagútból érkezik a szerelvény, de mielőtt beállna a peronra, két csavargó szállingózik le a lépcsőn; kirabolják, majd lelövik az anyát, lánya szeme láttára. Érkezik az apa, akiről tíz évvel később kiderül, hogy rendőr.

A gyilkosság után ugyanis tíz évet ugrunk, ám 2001-ben nem velük folytatódik a történet. Más helyszínre, más emberek társaságába vezet el a kamera. Tylert (Robert Pattinson begin_of_the_skype_highlighting     end_of_the_skype_highlighting) és családját ismerjük meg. Tyler barátjával lakik albérletben egy lepusztult (nagyon izgalmas filmes valóság a szobabelső) lakásban, amelyen még működő zár sincs. Tylerrel ismerkedünk sokáig, lázadó, sérelmekkel teli a srác, akaratos, makacs, mindenben neki kell igazának lennie, a bunyókban neki kell győznie. Sebzett lelkű világmegváltó, aki egy Gandhi-idézetet tesz életfilozófiájává. Az is kiderül, mitől vérzett be a srác lelke: meghalt a bátyja, Michael, akihez nagyon erősen kötődött. Halála óta Tyler kicsi kapcsos füzetébe mindent Michaelnak vall meg, vele folytat virtuális beszélgetést.

Addig-addig kuszálódik Tyler körül az élet, mígnem egy rendőrrel is összeakasztja a bajuszát. A rendőr pedig annak a lánynak, Allynek (Emilie de Ravin) az apja, aki az 1991-es metrógyilkosságban vált félárvává. (Sokáig úgy tűnik – míg a vége-epizód el nem mossa ezt a tévhitet –, hogy ilyen véletlen találkozások és összefonódások is csak egy filmforgatókönyvben születhetnek.) Vegyül, keveredik a kuszaság a 114 percesre sikeredett forgatókönyv hatásos epizódvezetése szerint oly módon, hogy a barátja, vagyis albérleti társa felbujtja Tylert, hogy álljon bosszút a rendőrön lányán, vagyis Allyn keresztül. Tyler nehezen, de rááll a dologra, randizik Allyvel, aki azzal édesgeti a fiút magához, hogy első közös vacsorájukat a desszerttel kezdi, mivel az evésben az édességet szereti a legjobban, s a világért se maradna le róla, ha a vacsora alatt – amíg a húst eszik – az étterembe becsapódna egy aszteroid. Izgalmas, váratlan fordulatokkal sokfelé megy a sztori Ally és Tyler kibontakozó szerelmével, valamint drámákkal és veszteségekkel, félresiklott érzelmekkel teli családi kapcsolataik alakulásával. A film felénél – amikor egy szállá futnak a felvezető vonalak – már várható egy olyasfajta vég, amely visszatér a metrógyilkossághoz…

Csakhogy zseniális csavarral manipulál a csapnivalónak vélt dramaturgia, amelynek következtében minden megérzés csődöt mond.

Itt-ott elcsöppenő romantikája, amerikaira fényezett sterilitása, helyenként szépelgő érzelgős konfliktusai miatt úgy érezzük, hogy amit a vászon kínál, valóban csak egy film, nem az élet. Egy fantáziaszülemény. Valami, ami így nincs. Így nem létezik valóság kint az utcán, az otthonokban, csak a moziban. Aztán lesújt a fantáziaszülemény csodája, ami a film végével jön el, és mindent megold. Nem várt fordulattal, mellbevágó kifejlettel odacsap a dráma úgy, hogy megsüpped a szék, eláll a lélegzett, és jócskán lepereg a végcím, mire megemelkedünk a bús távozáshoz.

Igazi letaglózó mozit láttunk. Nem azt, amit vártunk.